Jó olvasást ♥ ---->
Logannel alapos terepszemlét tartottunk az új gyönyörű házunkban. Nagy szerencse, hogy csak három utcával van arrébb Jessietől, na meg a srácoktól, így nem fogunk eltávolodni a tőlük.
-Felhívom anyát! - mondtam egy nagy mosollyal az arcomon, ahogy Logan leparkolt a BTR ház előtt.
Kiszálltunk, majd a ház helyett a hátsó udvarnál ágaskodó hintára ültünk le. Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam. Kihangosítottam, hogy Logan is hallja, amit anya mond. Három csöngés után fel is vette.
-Sziaaa - köszöntöttük egyszerre vidáman Logannel.
-Sziasztok fiatalok... - nem az a megszokott boldog hangja volt...
-Nagyon-nagyon köszönjük a házat! Eszméletlen! - kezdtem bele a lényegbe - Fel sem tudom fogni, hogy vettetek nekünk egy házat, huuhh...
-Ugyan Becky, az a lényeg, hogy boldogak legyetek! De, valamit el kell mondanom...
-Tudom, Logan is belepótolt valamennyit, de miért nem szóltatok? - nevetgéltem.
Logan magához húzott egy aranyos mosollyal az arcán.
-Meglepetés volt, de nem erről van szó... - komoly volt. Nem köszöntem meg eléggé?
-Na meg a medence, huh, nem jutottam szavakhoz. Ja és...
-Becky!!! - szakított félbe egy kiáltással anya. Meglepődtem.
Felhúzott szemöldökökkel néztem Loganre, majd a telefonra, mintha látnám anyám arckifejezését.
-M... mi az? - böktem ki végül.
Sóhajtott egy nagyot, de nem szólalt meg... valami nagy baj lehet...
-Nem is tudom, hogy hogyan kezdjek bele... Adam, vagyis apád...
-Mondd már! - sürgettem felemelve a hangomat.
-Rákos beteg... - elcsuklott a hangja.
-Hogy mi? - eleinte csak nagyokat néztem, de lassan előtörtek a könnyeim is. A kezemből kiesett a telefon, amit Logan vett fel.
-Ez biztos, Alice? - kérdezett rá.
Befogtam a füleimet, nem akartam hallani a választ. Felhúztam magamhoz a lábaimat, és ott ültem tanácstalanul. Hiába, hogy a füleimre tapasztottam tenyereimet, még így is meghallottam anya sírós Igen-jét, amitől még jobban összeroppantam.
-Mennyi az esélye, hogy túléli? - kérdezősködött Logan helyettem.
-Ö... öt... öt százalék - kaptuk meg a fájó választ.
Na ne....nem-nem-nem-nem! - visszhangzott a fejemben egy gyenge hang.
-Még ma oda repülök Londonba! - jelentettem ki határozottan - Szia anya! - azzal kivettem szerelmem kezéből a telefont és véget vetettem a beszélgetésnek.
-Megyek én is veled! - állt fel Logan.
-Nem tudsz, mindjárt itt a turnétok, és az új album, stúdiózni fogtok! - néztem fel rá könnyes szemekkel.
-Kit érdekel az? Most az a fontos, hogy melletted legyek!
-Maradj Logan, minden rendben lesz, és legalább ti is haladtok... - mondtam ezt fájó szívvel, azért legbelül igenis akartam, hogy velem jöjjön, de nem lehet.
-Nem érdekel, hogy mit mondasz, veled megyek és kész! - vágott komoly arcot. Némán bementem a házba... kifejezéstelen arccal tudattam a többiekkel, hogy mi történt. Borzongva reagáltak, és a srácok is erősítették, hogy Logan jöjjön velem, mert majd levajazzák ezt a dolgot a menedzserükkel. Végül beleegyeztem... gyorsan bepakoltunk pár fontosnak tűnő cuccot a bőröndjeinkbe, majd felhívtam a repteret, és foglaltam két jegyet Londonba.Fél óra múlva lesz is egy járat.
Remegő hassal átmentem Jesshez.
A reptérre vezető úton meg sem szólaltunk Logannel. Csak ültünk a taxi hátsó ülésén, és mindketten néztünk ki az ablakon. Azon kaptam magam, hogy a sofőr szólt, megérkeztünk. Logan fizetett, mi meg rohantunk be az épületbe, ahol egy kisebb paparazzi tömegbe botlottunk. Szuper... holnap kisírt szemekkel leszek a címlapon.
Logan megfogta a kezemet és valahogy átverekedtük magunkat a fotósokon.
Egy női hang bejelentette, hogy megkezdhetjük a felszállást a Londonba tartó gépre. Miután megvettük a lefoglalt jegyeket, és leadtuk a bőröndöket, egy fokkal nyugodtabban ültem fel a gépre.
Logan megszorította a bal kezemet, mivel azon a felemen ült. Egy bátorító, kedves mosolyt is kaptam, ami mindig megmosolyogtat engemet is.
Egy sóhaj után a fejemet a vállára helyeztem, és idegesen elaludtam.
Megérkezésünk után lepakoltunk otthon, majd a lehető leggyorsabban mentünk a kórházba.
A recepciónál egy barna hajú nő üldögélt és reszelte a körmét... már itt tudtam, hogy nem lesz valami kedves. A filmekben is így szokott történni.
-Jó estét... megtudhatnánk, hogy Adam Wilm...
-Sajnálom, de nem adhatok ki információkat - vágott a szavamba flegmán. Még fel sem nézett ránk, csak reszelte tovább a körmeit.
-A lánya vagyok! - mondtam hangosabban, mire felkapta a fejét. Inkább Logant nézte, mint engem... volt képe elvigyorodni, ahogy leste a férjemet(!) - Ez az úriember itt mellettem pedig házas! - nyomtam a képébe a gyűrűs ujjamat. Egyből rám emelte tekintetét.
-Kérhetnék egy személyi igazolványt? - elkezdte rágni a rágóját... mint valami tehén, amikor kérődzik...
Előkotorásztam a táskámból a kért tárgyat és a kezébe nyomtam. Legszívesebben feldugtam volna a seggébe a pulton lévő vázát, ami üresen állt a jobb kezem mellett. Most ideges vagyok, szóval semmi jót és szépet ne várjanak el tőlem!
Logan a vállamra tett kezével próbált lenyugtatni. Már csak az érintésétől kiáltani tudtam volna, de visszafogott vagyok...
Pár perc tökölődés után valahogy elindultunk a lifthez. Megnyomtam az 5. emeletre vezető gombot.
-Láttad, hogy hogyan nézett rád? Biztos már azt képzelte el, hogy milyen lehet veled az ágyban... az a kis szerencsétlen nem tudja, hogy milyen jó vagy! - mondtam előre nézve.
Logan nevetésére kaptam fel a fejemet. Magához húzott és belepuszilt a hajamba.
-Szeretlek! - mondta a nekem legkedvesebb szót.
-Én is!
Ekkor még elég jól éreztem magam, de ahogy a lift egy csilingelő hang után megállt, és lassan kinyíltak ajtajai, megállt bennem a vér.
-Mit mondott, hányas szoba? - kérdeztem Logant, miután megfogtuk egymás kezét.
-Négytszáztizenegyes - nézett rám.
Egy-egy sóhajjal elindultunk megkeresni a 411-es ajtót. Ahogy oda értünk, azt sem tudtam mit csináljak... kopogjak? Vagy inkább meneküljek? De Logan megtette helyettem a kopogást, majd egy halk -Igen?- kiszűrődése után bementünk.
-Apa! - rohantam le egy nagy-nagy öleléssel - Jól vagy? - tettem fel egy eléggé hülye kérdést könnyes szemekkel.
-Mondhatni jól... - mosolygott gyengén.
-Becky! - közeledett anya is, akit ugyanúgy öleltem meg.
Logan kezet fogott apával, míg anyával ölelkeztek.
Az ágy mellé vittem egy széket és leültem. Lassú mozdulatokkal a tenyereim közé helyeztem apa jobb kezét, ami szabadon hevert az ágyon.
-Figyelj rám jól! - kezdtem neki mondókámnak - Légy erős, és higgy abban, hogy meggyógyulsz, oké? Mert szükségünk van rád! - már mindkettőnk szeméből folytak a sós vízcseppek - Látnod kell, ahogy férjhez megyek! Te kell bevezetned az oltárhoz, érted? - egyre jobban kezdtem sírni - Látnod kell, ahogyan Logan az ujjamra húzza a gyűrűt! Látnod kell az unokádat, aki ide bent van - a kezét a hasamhoz szorítottam - Érted? Ugye nem hagysz itt apa?! Kérlek! - nagy zokogásom közepette megöleltem és úgy áztattam tovább kórházi párnáját.
-Becky - lassan eltolt magától - Itt már nincs mit csinálni... el kell fogadni a helyzetet... - mondta teljes nyugodtsággal.
-Hogy mi? Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Miért vagy ilyen önző? Mi lesz velünk? Arra nem gondolsz? - bombáztam meg kérdéseimmel.
-Becky! Azt hiszed nekem könnyű? Megvan kötve a kezem! Nem tudok semmit csinálni ez ellen! - utalt az állapotára mérgesen - Azt hiszed nem szeretném látni az unokámat? Azt hiszed, hogy nem akarlak bevezetni az oltár elé egy büszke mosollyal? Én sem így terveztem el, hogy a rák magával ragad, és azzal elvágják az élet fonalamat... így alakult Becky, próbálj beletörődni... én már megtettem...
Nem hittem a füleimnek... az én apám soha nem adta fel ilyen könnyen a dolgokat! Mi történhetett? Mindig kitartó volt, de most... nyugodt, és várja, hogy vége legyen, hogy örök sötétség boruljon rá... de én ezt nem akarom!
-De akkor csak higgy a felépülésedben! Kérlek! - könyörögtem.
-Tudod jól, hogy soha nem voltam nagy vallásos ember, és nem fogok abba a hülyeségbe esni, hogy hirtelen elkezdek imádkozni meg hinni, hol ott egész életemben nem tettem ilyet... ezt csak a buta emberek csinálják! Elfogadom a helyzetemet... - lehajtotta fejét.
Újból feltört a sírásom és egyenesen Logan karjaiba rohantam. Az ő ölelésére volt szükségem!
Egy hosszas csend után eltoltam magamtól Logant, majd apa ágyához közeledtem.
-Igaz, hogy még nem beszéltünk az esküvőről részletesen... de ha ez a helyzet, akkor megtartjuk három hét múlva! - jelentettem ki határozottan.
-Mi? - kérdezték egyszerre.
-Igen! Az is lehet, hogy hamarabb kellene... - gondolkodtam el.
-Nem tudom édesem... - vakargatta fejét zavarodott tekintettel Logan - Eléggé nehéz lesz nekünk az elkövetkező hónap... vagyis nagyon kevés szabadidő...
-Nem érdekel! - kiáltottam mérgesen - Az apámról van szó!
-Drágám, nyugodj le - szólt anya hátulról, miközben megfogta a jobb csuklómat.
-Hogy a francba nyugodjak le? Egyáltalán ti, hogy vagytok ilyen lazák? Hm? - kérdeztem, miután anyához fordultam.
-Maximum három napom van hátra, jobbik esetben egy-két hetem - mondta rekedtes hangon apa.
Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére Logannek jó a reflexe és elkapott. Görcsösen szorultak ujjaim zöld pólójába. Szédültem... mindenki forgott körülöttem... miért? Miért? - csak ez az egy kérdés zengett a fejemben.
Valahogy feltápászkodtam, és némán elkezdtem figyelni a sovány, megviselt arcú apámat.
-Anya... beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem, még mindig a betegre meredve.
-Persze...
Megvártam, míg kimegy a teremből, majd én is követtem.
-Gondolom nem ma tudtátok meg, hogy apa rákos.
-Hát nem... körülbelül úgy két hete...
-Két hete??? - néztem nagyokat. Idegesen karba fontam kezeimet, és kíváncsian vártam anya magyarázkodó szavait.
-Mielőtt rám fognád az egészet, apád akarta, hogy ne mondjunk semmit nektek. Nem akarta, hogy elrontsa a nagy boldogságotokat. Egyikünk sem gondolta, hogy rosszindulatú daganata van... csak később derült ki. Azt meg végképp nem akartuk elmondani... de így utólag tudom, hogy rosszul cselekedtünk - szemében megjelent egy könnycsepp.
Néhány másodpercig csak néztük egymást, de végül szorosan magamhoz öleltem, és ketten kezdtünk el zokogni.
-Tudom, hogy neked is ugyan olyan nehéz, mint nekem. Tisztelem benned, hogy még ilyen helyzetekben is erős vagy! - suttogtam anyának.-Probálj meg te is erős maradni, és ne stresszeld magad, mert azzal árthatsz a picinek... nyugodj meg valahogy - arcomat a tenyerei közé fogta. Homlokunk össze ért, és így biztattuk egymást.
Nagyon is tudom, hogy fáj neki minden egyes pillanat, amikor férjét és egyben lelki társát olyan helyzetben látja, amilyenben... de külsőre erős, és ez engem is erősít.
Vagy fél órát a folyosón kellett töltenünk orvosi vizsgálatok miatt. Ez idő alatt anya elment haza, hogy frissítsen magán. Addig mi Logannel maradtunk a kórház kihalt, rideg folyosóján egy-egy széken üldögélve.
Két héttel később is ugyan abban az időben, ugyan ott ültünk... Logan kivételével, mivel neki muszáj volt egy héttel ezelőtt vissza mennie stúdiózni.
-Sziasztok! - köszönt idegesen Kendra Ericcel az oldalán.
Szorosan magamhoz öleltem nővéremet, majd elmeséltük az elmúlt hét történéseit anyával.
Fel óra múlva ki jött az orvos, de egyáltalán nem tűnt úgy, hogy valami jó hírt akarna közölni.
-Sajnálom... - csak ennyit mondott.
Mi azonnal befutottunk a kórterembe, és a köhögő, sápadt arcú családfőhöz siettünk.
-Apa! - kiáltott Kendra sírva. Oda sietett hozzá és szorosan magához ölelte.
-Ideje volna mindenkitől elbúcsúznom... - mondta halkan - Az állapotom egyre romlik, és nem szeretném ha itt lennétek akkor... - a hangja elcsuklott. Azt sem tudtuk, hogy mit csináljunk. Ez nem lehet igaz! Biztos csak valami nagyon rosszat álmodom, és mindjárt felébredek... de nem. Üveges tekintettel figyeltem erőtlen apámat, aki épp Ericcel fogott kezet, majd megölelték egymást.
-Vigyázz Kendrára! - súgta hallhatóan - Logannek is ezt üzenem - fordult felém egy erőtlen mosollyal. Próbáltam én is egy vigyort magamra erőltetni, majd bólintottam.
Miután kellőképpen elköszöntünk apától, anya még bent maradt. Ahhj, mennyire rossz lehet anyának... annyi év házasság után most elveszíti élete szerelmét... bele sem merek gondolni, ha esetleg iyen történne velem és Logannel. Megbolondultam? Hogy vagyok képes ilyeneket gondolni?!
Idegesen megráztam a fejemet és könnyes szemmel elindultam Kendráék háta mögött...
Három hét után túl voltunk a temetésen, de a hangulat az még mindig fakó volt.
-Bepakoltad a ruháimat? Mert nincsenek sehol... - közeledett felém Logan mosolyogva.
Ma költözünk be a saját házunkba, és hát nagyban ment a pakolászás...
-Ott vannak az ajtó melletti piros dobozban - mosolyodtam el halványan a konyha széken üldögélve.
-Jajj Becky... - tárt karokkal közeledett felém, majd a lehető legszorosabban megölelt. Nekem persze a könnyeim azonnal kiszöktek és lassan áztatni kezdték Logan pólóját - Próbálj megnyugodni... minden rendben lesz - hangján éreztem, hogy mosolyog - Gondolj arra, hogy beköltözünk egy nagyon szép házba, ami csak a miénk! Lesz egy imádnivaló kisbabánk... mi kell ennél több?-Hiányzik apa, értsd meg... nem lehet elfelejteni egyik pillanatról a másikra! Ez nem egy seb a lábadon, hogy jobbik esetben egy hét után elmúlik - lassan ellöktem magamtól.
-Tudom... és azt is tudom, hogy nem érezhetem át azt, amit te, mert velem még nem történt ilyen... de hidd el, hogy közösen átvészeljük a rosszat! - mélyen a szemembe nézett, majd elkezdett játszadozni a hajammal egy mosoly kíséretében.
Azok a gödröcskék mindig tudnak mosolyt csalni az arcomra.
-Szeretlek, ugye tudod? - kérdeztem sok-sok apró csók között.
-Hát hogyne tudnám - egy kuncogás után hosszasan megcsókolt - Én is téged!
A telefonom csengőhangja zavart meg minket. Elengedtem Logant, és kihalásztam az iPhone-omat. Ahogy megláttam a kijelzőn Tyler Stone nevét, hirtelen beugrott a repülőtéri incidens.
-Ki az? - kérdezte kíváncsian Logan.
-T-Tyler - motyogtam - Aki miatt egy jó nagy féltékenységet rendeztél, amikor jöttünk haza London-ból... - emlékeztettem.
-Ja igeeen... - komolyodott le - Dehát nyomult rád!
Egyet forgattam szemeimem, majd felvettem a telefont.
-Szia Tyler - mondtam sóhajtva.
-Helló Becky! Hogy vagy?
-Elég jól, te?
-Remekül, mert hallom a hangod! - hallatszott a hangján, hogy mosolyog. Vele ellentétben Logan kezei ökölbe szorultak, mivel hallotta Tylert.
-Ennek örvendek... de miért csak most hívtál?
-Eddig Franciaországban voltam, de most vissza jöttem Los Angelesbe... még mindig együtt vagy azzal az énekes gyerekkel? - kérdezte egy kicsit gúnyos hanglejtéssel.
Hirtelen Logan kikapta a kezemből a telefont, majd hangosan, és mérgesen elkezdett beszélni Tylernek...
-Igen, még mindig vele van, és képzeld össze házasodnak... ja és Becky terhes... feltudod fogni? - az utolsó három szót már kiáltotta, majd erővel kinyomta a telefont és a kezembe tette.
-Mondd, te normális vagy? - szóltam le meglepődötten és egyben mérgesen.
-Teljesen! Csak tudattam vele, hogy mi van!
-Azt hiszed ezzel elérsz valamit? Csak engem húzol fel ezzel a hülye gyerekes viselkedéseddel! - kiáltottam leszállva a székről, ahol eddig ültem.
-Elérem, hogy többet ne hívjon! - kezdte megemelni a hangját.
-Várjunk csak... te most elakarsz tiltani a fiú barátaimtól?
-Ettől ez egytől szeretném, ha megszabadulnál!
-Tudod mit? Még azért sem! És tudod, hogy mit fogok csinálni? - itt tartottam egy drámai csendet, majd folytattam - Vissza hívom, és elhívom egyet vacsorázni!
-Rendben, akkor ezzel az erővel fel is hívhatnám az exemet, ugye?
Egy igen szúros pillantást vetettem rá, majd elindultam a kijárathoz. Kendall pont akkor toppant be, és szerencsésen neki ütköztem.
-Hé, nyugi... még a végén lesz valami baj a babával...
-A babával? - kérdeztem vissza - Rám már senki nem gondol??? - elindult a hisztim... remek.
-Mi a baj? - össze ráncolta a homlokát.
-Kérdezd a 'Még mindig féltékeny vagyok!' barátodat! - azzal becsaptam magam mögött az ajtót és átmentem Jessiehez.
